Chapter 5

~ NamJoon szemszög

Miután visszatértünk a kastélyba, az Urunk mindenkit elküldött maga mellől, csak engem intett oda és hosszú percekre magába burkolózott. Némán vártam parancsát, de a levegőben is érezhető volt a feszengő energia szintje. Ha megtehetné, azon nyomban tombolni kezdene, de rangja miatt nem engedhette meg magának. És igen, ezt azért állítom biztosra, mert már nagyon jól ismerem. Bennem bízott meg annyira, hogy szökő évente egyszer megmutassa azon kis személyiségét, amit mindig elrejt a világ elől.

Csendben vártam meg, míg elrendezte magában a zűrzavart, majd mikor felém fordult, rendezte arcvonásait

- Az a lány… - kezdett bele, s rögtön tudtam kire gondol, hiába burkolózott a homályba a neve, egyelőre. – Különleges.

- Bizonyára, igen ritka, hogy valaki túlélje azt – néztem az asztalon pihenő tőrre.

- Igen-igen… - ült le a székébe és állát megtámasztva nézett egy pontot a falon.

- Nyomára kellene bukkanunk… - vetettem fel az Úr fejében is forgó gondolatokat.

- Oda nem tudunk elmenni… - rázta meg a fejét, de értetlenül néztem rá, s folytatta – Ő fog felkeresni bennünket – nézett rám elégedett mosollyal.

- Honnan...?

- Magamat ismerve, én ezt tenném – kezdett bele a számomra is meghökkentő történetbe. – A Sötét Háborúban tettem egy igencsak megdöbbentő dolgot.

- De Uram, Ön mindig a lehető legjobban cselekszik – akadékoskodtam. - Élete során sosem vétett hibát Királyom.

- Ezt nem mondanám hibának. Ez egy csoda – nézett rám csillogó tekintettel, amin elképedtem. Sosem volt ilyen kifejező a tekintete. – Akkor és ott beleszerettem egy nőbe, az első pillanatban. – Kész vagyok. Ez nem az a Király, akit én ismerek. Szavai hallatán a lábam megadta magát és belehuppantam a tőlem legközelebbi fotelba. – A belőle áradó feromonnak nem tudtam ellenállni és magamévá tettem… A nő számára maga a pokol volt – jegyezte meg halkan és felnézett rám. – És amit ma láttunk… ami a szemem előtt volt, egy karnyújtásnyira… az a lány…

- Ő volt az? – kérdeztem, amikor nem folytatta.

- Dehogy! – pattant fel a székéből és az asztalon áthajolva megfogta ruhámat és odahúzott magához pár centire. – Ő a lányom! Az elveszett csodám!

~ Nana szemszöge

Még mindig itt vagyok – volt az első gondolatom, amikor kinyitottam a szemem pár óra alvás után. Ötletem sem volt, hogy mennyit aludhattam, de kipihentnek érzetem magam és úgy érzetem, majd szomjan halok. Abban reménykedtem, hogy mint első alkalommal, most is bejön valaki közvetlen az ébredésem után, de nem így történt.

Most, hogy tudatomnál vagyok, úgy érzem tragédia az életem. Minden ott lett elrontva, hogy megszülettem és elvettem édesanyám életét, hogy megkeserítettem és egyedülállóvá tettem apámat, akit még a történtek után is annak tekintek.

Önsanyargatásomból a nyíló ajtó hangja szakított ki, s belépett rajta egy gyógyító, kezében egy étellel megpakolt tálcával, aminek láttán felcsillant a szemem.

- El fognak valamikor engedni? – kérdeztem az Angyalt, de rájöttem, hogy nem fog válaszolni nekem, s igazam is lett. Egy árva szót sem ejtett ki a száján. Ágyam ülő helyzetbe alakította, jobb kezemre bilincset tett, s óvatosan eloldotta az ágyhoz szíjazott kezemet. Persze mindezek előtt a teli tálca ételt az ölembe helyezte, majd csak azután cserélte bilincsre a szíjat.

Mire mindent eligazított, elhagyta a szobát, újra egyedül hagyva engem. De legalább nyugodtan fogyaszthattam el a tálca ételt, amin még egy szem morzsát sem hagytam. Ahogy befejeztem az étkezést, a fejem percről percre egyre nehezebb lett. Csak az utolsó pillanatban ötlött fel bennem mi is történt. Az italban, amit az étkezés közben fogyasztottam, kicsit kesernyés íze volt, minden bizonnyal altatóval volt megspékelve.

⃰  ⃰  ⃰

Csak nehézségek árán sikerült kinyitnom a szemem. Amit felfedeztem, az az volt, hogy átkerültem egy másik helyiségbe. Még mielőtt újra kinyitottam volna a szemem, halk hangok csapták meg a fülem:

- Biztos nincs más megoldás? – kérdezte egy vékony női hang, nem más, mint Jia, a néhai tanítóm.

- Nincs, ennél szabadabb már csak a halál – hangzott Jongdae válasza. Biztos voltam benne, hogy rólam van szó.

- Örökre így lesz? - egyre kíváncsibbá tett a téma.

- Fogalmam sincs, de... - a mondatot viszont nem bírta befejezni, mert újabb hangok szűrődtek át a falon, és a hangokból ítélve a bölcsek lehettek.

- Felébredt már? - szólalt meg Matsumoto.

- Még nem - ez a hang mellőlem jött.

- Mindenkinek így lesz a legjobb, Jongdae - szólalt fel egy másik Angyal is.

- Természetesen - apám hangja kissé megtört volt, ezért muszáj volt kinyitnom a szemem, hogy lássam őt.

- Oh, felébredt - csapta össze Matsumoto a két kezét.

- Mi történik itt?

- Te fogsz történni - lépett hozzám közelebb a szószóló.

- Mit fognak velem csinálni? - kezdtem pánikba esni és a halál gondolatai forogtak körülöttem.

- Nyugodj meg kedvesem, nem fog fájni, csak megszabadítunk a fájdalmas múlttól.

- Tessék? - néztem rá értetlenül.

- Törölni fogjuk a múltad emlékeit - szólalt meg egy negyedik Angyal.

- Lehetetlen - leheltem elhűlve.

- Igenis lehetséges. De ne húzzuk tovább az időt...

- Ne kérem ne! - kezdtem vergődni a szíjak között. - Ezt nem tehetik meg velem!

- Nyugalom... - simított végig a hajamon Matsumoto, de amennyire csak lehetett elhúzódtam tőle. - Nem fogsz gondot okozni senkinek sem. Jobb lesz neked is és nekünk is. 

- De tudatlanul, hogy maradhatnék itt? - mostanra már potyogtak a könnyeim.

- Jaj, kedvesem. Egy szóval sem mondtuk, hogy itt maradsz közöttünk - kacagott fel. Egy ilyen érzéketlen féreg, hogy képzelheti magát Angyalnak? - A Földön fogod folytatni az életed. Ennél kegyesebbek nem is lehettünk volna. Azonban egy Angyalt kinevezünk a felügyeletedre. Had mutassam be neked Meng Jia-t, de már ismered őt, szóval nem is egy számodra idegen Angyalra bízunk téged. De elég is a felesleges szavakból, kezdjünk neki...

A Bölcsek ismeretlen szavak kántálásába kezdtek, s kezdtek összezavarodni a gondolataim. Éreztem, ahogy minden egyes eseményt beskatulyáznak, s az elmém egy mély, számomra elérhetetlen zugába rejtenek, ahová én nem találok el. A gyermekkorom, a kamaszkorom, az eddig megélt összes emlékem kiszippantották belőlem, s így kezdhettem egy új életet a Földön, Jiával, mint legjobb barátnőmmel és a régi énemnek új emlékekkel...

                                                        ⃰  ⃰  ⃰

Ring~ring~ 

Nagy nehezen kikapcsoltam az ébresztőt, miközben az időt megnéztem, ami reggel hét órát mutatott. Az ablakon kinézve megállapítottam, hogy jó idő volt, ezért könnyed ruhát magamra öltve elindultam az új iskolámba. Nem túl rég, ma egy hete költöztünk az ország fővárosába, Szöulba a legjobb barátnőmmel, Jiaval. Egyéb okok miatt csak két különálló albérletet kaptunk egymástól nem messze, de még így is az iskola közelében.

Az iskolához érve Jia már toporogva várt rám, így szólva:
- Hey, Im Jin hol voltál ennyi ideig? 10 perce már rád várok…
- Tudom, tudom… Ne haragudj! – mondtam sajnálkozva.
- Már megint elaludtál? – kérdezte barátnőm nevetve, nem meglepődve szokásos késésemen, válaszul csak bólintottam egyet.
- Na, gyere, menjünk be együtt! – mondta Jia az arcán lévő bájos vigyorával.

Ez volt az első napunk az új suliban. Jiaval nem egy osztályba járunk, mivel ő egy évvel idősebb volt, így a folyosóra érkezve szétváltak útjaink. Az én osztálytermem a hosszú folyosó bal oldalán húzódó első terem volt. Amikor odaértem elé, a terem ajtaja csukva volt, halkan bekopogtam rajta és beléptem. Az osztályfőnök mosolyogva rám nézett és kérte, hogy mutatkozzak be az osztálytársaimnak.

- Sziasztok! Im Jin Ah vagyok, de szólíthattok Nana-nak is és egy hete költöztem ide – mondtam kicsit szégyenlősen, szende mosollyal az arcomon.

- Rendben Im Jin, kérlek, foglalj helyet középen hátul az utolsó padsorban – mondta az osztályfőnök.

A pad jelenleg üres volt, ezért jobban éreztem magam, hogy nem kell egy idegen ember mellett ülnöm. Ahogy ezen gondolkodtam, egy pár perc múlva megérkezett az osztályba egy körülbelül 180 cm magas, fekete hajú, szélesen vigyorgó srác és egyenest mellém ült le.

- Szia, a nevem Jeon Jungkook! Örülök a találkozásnak! - mondta, majd nyújtotta kezét felém.

- Szia, én Im Jin Ah vagyok – mondtam csalódottan, de mosolyogva, hogy na mégis lesz egy padtársam…

Egész nap láttam, hogy az órákon és szünetekben végig engem nézett fél szemmel, de én úgy tettem mintha észre sem vettem volna, teljesen figyelmen kívül hagytam a jelenlétét. A nap végén, a suliból kimenet éreztem, hogy valaki hátulról követ és elkapta az alkaromat. Megijedve gyorsan hátra néztem és megállapítottam, hogy a padtársam, Jungkook az.
- Van kedved eljönni velem meginni egy kávét? - mosolygott rám.
- Hát, barátnőmmel terveztem mára programot.. - mondtam az elsőnek eszembe ötlött mondatot.
- Ugyan, tíz perc az egész, itt van a közelben - győzködött és elkezdett húzni a suli kapui felé. Furcsa... Szememmel kerestem Jia-t, de nem láttam sehol sem, így nem láttam gondnak, hogy elmenjek meginni egy kávét. Amikor felé néztem, egy pillanatra valamit villanni láttam a fiú nyakánál, de amikor jobban megnéztem, semmit sem láttam, így nem fektettem rá több figyelmet. Biztos a fény játszadozott.
Egy kis kávézóhoz érve előreengedett, majd a pulthoz sétálva kér mindkettőnknek egy-egy Latte-t, meg sem kérdezve, hogy én mit szeretnék inni.
- Ez a legjobb itt, szóval meg kell kóstolnod - vezetett egy üres asztalhoz. Nagyon buzgó egy srác, azt meg kell hagyni.
- Bocsi a kérdésért, de mindenkivel ilyen barátságos vagy? - néztem az előttem ülő Jungkook-ra, aki kis híján az asztalon feküdt.
Egy barátságos pincér hozta ki a rendelésünket és kedvesen rám mosolygott, figyelmen kívül hagyva Jungkook-ot, aki szóvá is tette ezt, majd válaszolt a feltett kérdésemre:
- Általában kerülöm az embereket, de te valamiért nagyon szimpatikus vagy nekem, így vettem a bátorságot és elhívtalak kávézni. Bár kicsi volt a remény,  hogy eljössz velem, mivel nem is ismersz.
- Választási lehetőséget sem adtál... - jegyeztem meg halkan, de meghallotta.
- Elnézésedet kérem! - állt fel az asztalnál és meghajolt  kilencven fokban.
- Jaj, semmi baj! Ellenkezhettem volna, ha akarok! - mosolyogtam rá kedvesen.
A kávézgatásunk tizenöt percre húzódott el, mialatt megtudtam róla pár dolgot, s én is meséltem magamról neki egy keveset. Visszaérve a suli elé, egy kissé morcos Jia-val találtuk szembe magunkat, aki ahogy odaértem, megfogta a karom és hazafelé vettük az irányt, időt sem hagyva, hogy elbúcsúzzam Jungkook-tól. Ahogy beléptünk az ajtón, szembefordult velem:
- Azt szeretném kérni tőled, hogy többet ne menj annak a fiúnak a közelébe!

Chapter 4

Amint kinyitottam a szemem, egy orvosi szobában találtam magam. Próbáltam ülő helyzetbe tornázni magam, de valami meggátolt ebben. Lenéztem testemre és csodálkozva vettem észre, hogy végtagjaim és a felsőtestem az ágyhoz van szíjazva. Döbbenten néztem szét a szobában és egy lélek sem volt jelen velem. Próbáltam kiszabadítani a kezem, de a testem le volt gyengülve, így esélyem sem volt.

Percekkel később, az ajtó túloldalán mozgolódás támadt, s nem sokkal később egy gyógyító lépett be a szobába, nyomában az arkangyalokkal és köztük ott volt apám is,  Jongdae arkangyal, akinek a tekintete tele volt aggodalommal, de ezt mimikája nem mutatta ki. Pár lépéssel közelebb jött mindenki, de senki sem érintkezett még az ággyal sem. A gyógyító angyal lépett hozzám a legközelebb, és kezét végighúzta a testem felett, ellenőrizve gyógyulási funkcióimat.

-  Teljesen rendbe jött – hangzott döbbent szava és elhátrált az ágytól, majd bólintás után elhagyta a szobát.

-  Mi folyik itt? Miért vagyok lekötve? Mi történt? – tettem fel az elsőnek eszembe jutó kérdéseket, de abban a pillanatban, ahogy feltettem, minden eszembe jutott.

A Földön való küldetés V-vel és Ji Hu-ékkal. A Démonok Királyának tekintete. A tőr a szívemben. A vaksötét. Anyu emlékei. A hazugsággal teli életem. Minden. Ahogy az eddig apámnak hitt Jongdae arkangyalra néztem, a szemem könnybe lábadt, s zokogásban törtem ki.

-  Ezt mi is szeretnénk tudni, hogy mi folyik itt és hogy kit tisztelhetünk a személyedben, mert te nem Im Jin Ah vagy – lépett közelebb a legöregebb arkangyal.

-   De én vagyok az, Nana! – néztem rájuk könnyes szemmel.

-  Akkor mégis, azt hogy magyarázod, hogy nem haltál meg az elmondottak szerint az azonnali halált okozó tőrtől, ami a Démonok birtokában van.

-  Én azt nem tudom, de tényleg Nana vagyok! Vagyis tudom, de…

-  Akkor elmagyaráznád, kérlek? – vágott a szavamba egy másik arkangyal, akit eddig életem során, ha kétszer hallottam beszélni. Ő az a háttérben meghúzódó alak volt, s onnan mégis nagy tetteket vitt végbe. A stratégiák mestere volt.

-  Nem tudom hol kezdjem… - néztem mindenfelé, de az előttem tornyosuló Angyalokra nem.

-  A legelején, ha lehetséges.

-  A Sötét Háborúban kezdődött az egész – kezdtem bele. Jobb, ha az igaza mondom el, minthogy hazugsággal töltsem ki a hátralévő életem. – Édesanyám a legnagyobb harcok közepette ápolta a megsérült Angyalokat, mindössze pár száz méterre a csatatértől.

-  Erről honnan tudsz? – szegezte nekem a kérdést néhai apám.

-  Láttam – néztem a szemébe. – Mindent láttam édesanyám szemével. Mindenhol jelen voltam, amit ő megélt az élete során.

-  Ez lehetetlen. Ilyen nem létezik… - nézett rám a legöregebb, Matsumoto arkangyal.

-  Komolyan beszélek. Láttam a szemein keresztül a főteremben lévő megbeszélést, amin jelen volt – részleteztem az ott látottakat, s szavaim döbbent csend követte.

-  De még mindig nem mondtad el, hogy mégis ki vagy?

-  A harc mezőn kezdődött, mint már említettem – néztem ki a falon egy pontot és úgy meséltem el mindent. – A becsapódás közvetlen anyu mellett történt. Nem mást okozta ezt, mint a Démonok Uralkodója – itt többen is felszisszentek – és foglyul ejtette anyut… - zokogtam fel az emlékek hatására.

-  Tudunk róla, hogy napokra eltűnt, de később megtalálta őt egy kereső csapatunk.

-  Igen, de amíg ő távolt volt, megerőszakolta az az ádáz bestia – néztem fel gyűlölködve, mert csak az ő arcát láttam most magam előtt.

-  MICSODA? – hatalmas hangzavar lett a szobában, persze érzelmek nélkül, ami hosszúra elnyúlt, majd Matsumoto arkangyal elnémította őket egy kézfelemeléssel.

-  Folytasd, kérlek – nézett rám összehúzott szemekkel.

-  És abból a tragédiából születtem én – fejeztem be a számukra elegendő szavakkal.

-  Jongdae, ezt te meg tudod magyarázni? – nézett az említettre lesújtó szemekkel Matsumoto.

-  Apám, vagyis Jongdae arkangyal nem volt ezzel tisztában – szólaltam meg, mielőtt apám tette volna, ezzel reményeim szerint megmentve Őt a posztja, s mindene elvesztése végett. – Anyu nem árulta el neki, hogy nem tőle vagyok. Tévhitben tartotta egészen a mai napig.

-  Ez igaz? – nézett továbbra is az említettre.

- Én… nem… - nézett rám döbbent tekintettel, majd ránézett Matsumotora – Ryoko sosem említette, hogy Nana nem az én lányom lett volna – aprót sóhajtva könnyebbültem meg, hogy belement apu a játékba.

-  Akkor nem is tudtál róla, hogy Im Jin Ah… - kereste rám a megfelelő szót az öreg Angyal – félvér?

-  Nem tudtam róla – ezt követve hosszabb csend következett, de éreztem, hogy némán, de kommunikálnak egymással. Vártam és csak vártam, hogy ítéletet hozzanak felettem, de a percek csak úgy teltek és én egyre jobban feszengve éreztem magam.

-  Im Jin Ah – szólalt meg hirtelen Matsumoto arkangyal. – A döntés megszületett – halál fia vagyok, gondoltam rögtön. – Nem maradhatsz itt közöttünk.

-  De miért? Nem jelentek veszélyt senki számára – próbáltam felülni a nagy hévben, de megfeledkeztem az engem fogva tartó szíjakról.

-   Ebben mi nem vagyunk biztosak. Mégiscsak az ádáz ellenségünk vére csörgedezik benned.

-  Hát de eddig sem volt velem probléma! – akadékoskodtam tovább.

-  Ebben nem értünk egyet. Egy Angyal nem ejthet könnyeket, nem érezhet ilyen heves érzelmekkel, amivel te rendelkezel.

-  Ebben mind igazat adok, de mégsem száműzhetnek! Mégis hova mehetnék ezek után?

-  A döntés megszületett – végem.

-  Mi lesz velem akkor? – estem egyre jobban kétségbe.

-  A Földre száműzünk, és a képességeidet elzárjuk – jelentette ki. Ennél rosszabb már nincs is, csak a halál.

-  Nincs más megoldás?

-  Ennél kegyelmesebb számodra nincs – ezzel megfordult és elhagyta a szobám, követve őt a többi angyal is. Apura néztem, aki pár pillanatig tovább maradt, s ő is követte a többieket, két szót maga után hagyva:

-   Sajnálom és köszönöm!

Ezután kattant a zár az ajtómon, s egyedül maradtam az elkövetkezendő órákra. Az ajtón kívül semmi mozgolódás nem hallatszott be, teljesen egyedül voltam. Aludni nem tudtam, mert ahhoz túlságosan zaklatott voltam, így csak a remény lebegett a szemem előtt, egy jobb élet érdekében.

Idő érzékemet elvesztettem, nem tudtam milyen nap van, s mennyi ideig voltam eszméletlen. Mély gondolataimból léptek hangja szakított ki, és ezekhez nemsokára arcok is társultak. Kattant a zár és belépett a szobába V, J-Hope, Jimin, és legnagyobb meglepődésemre Ji Hu is. Halkan becsukták maguk mögött az ajtót és mind közelebb jöttek hozzám, feloltva a villanyt is.

-  Húgi – ölelt meg bátyám, s őt követték a többiek. – Miért vagy kikötve?

-  Egy szörnyetegnek tartanak – nevettem fel hisztérikusan.

-  De te nem is vagy szörnyeteg – nézett döbbenten rám egyik barátom, Jimin.

-  Ők ezt nem így gondolják – mosolyogtam el szomorúan.

-  De mégis mi történt veled? – tette fel a legfontosabb kérdést Ji Hu. – Mivel a látottak szerint élsz és virulsz… pedig az a tőr igencsak pontos volt és halálos.

És nekik is elmeséltem mindent, hogy ki is vagyok igazából, amit ők csendben végighallgattak, majd amint végeztem a történetemmel, megszólalni se tudtak.

-  Akkor ha jól értelmezem, van egy démoni húgom – nézett rám ezer wattos vigyorral V. Na, ha nem így jött volna le neki a dolog, akkor az nem is ő lett volna. Kijelentésére, mind elnevettük magunkat.

-  Hát így is fogalmazhatunk.

-  És milyen érzés? – tette fel a következő kérdést Jimin.

-  Semmi szokatlant nem érzek. Erősebbnek sem érzem magam. Egyszerűen, csak Nana vagyok.

-  Mi lesz ezután? – kérdezte J-Hope.

-  Nem mondtak semmit nektek a bölcsek? – néztem rájuk, de nemlegesen bólogatták a fejüket. – Tömören: száműztek innen.

-  Hogy mi? De miért? Nem vagy veszélyes, se semmi! – akadt ki V, amit én is megértek, mert hasonlóképpen reagáltam.

-  Vigyázz az érzéseiddel, mert még téged is száműznek – itt elmondtam, hogy mire alapoztak, hogy egy Angyal nem érezhet.

-  Ez hülyeség – értett egyet velem Jimin is.

-  Sajnos nem tudok mit tenni, ezt a lapot dobta az osztó – törődtem bele sorsomba.

-  Csak lehet mit tenni ez ellen – gondolkodott bátyus, de feleslegesen. Amit az arkangyalok hoznak döntést, az szent. – Apu is beleegyezett?

-  Nem volt más választása. A másik opció tudod mi lenne… - néztem rá mindentudóan.

-  Halál – suttogta Ji Hu.

-  Majd meglátogattok a Földön, amikor időtök engedi – mosolyogtam rájuk, ezzel is oldva a hangulatot.

-  Az mégsem ugyanolyan lenne – húzta a száját továbbra is V.

-  Inkább így, mint sehogy.

-  Igaza van, V! – csapkodta meg J-Hope bátyám vállát. – De a legfontosabbról majdnem elfeledkeztünk! – nyúlt le a földre valamiért, majd egy zacskó kaját emelt a magasba, hogy én is jól láthassam fekvő helyzetből.

-  Életmentő vagy - csillant fel a szemem. – Úgy érzem, mint aki napok óta koplal.

-  Hát, ami igaz is, mert majdnem három napig voltál eszméletlen – nyújtott a számhoz V egy szendvicset, amibe jóízűen beleharaptam.

-  Nyem isz tudtyam, hoty ilyen szokáigh volytam kiühtve – beszéltem teli szájjal.

-  Előbb nyeld le húgi, utána beszélj – mondta nevetve V.

-  Nagyon szar fekve enni, de nem is tudom, hogy mi lenne velem nélkületek. Köszönöm, hogy eljöttetek!

-  Érted bármit kislány – J-Hope.

-  Mindent köszönök nektek! Jaj de megölelnék mindenkit, de nem tudok megmozdulni se.

-  Sajnos nem tudjuk levenni ezeket, mert speciális varázslat van rajtuk – jött közelebb, és szemügyre vette a szíjakat Ji Hu.

-  Igen, érzem, mert minél jobban húzom, annál jobban szorul rám.

-  Nem totojáznak, az egyszer biztos – nézte Jimin is a bilincseim.

-  Viszont – egyenesedett fel Ji Hu – nekünk lassan mennünk kell, mert így is illegálisan vagyunk jelen.

-  Ja hogy már a látogatás is tiltott? – kezdem megutálni a rám kiszabott szabályokat.

-   Sajnos igen. De ha valamit megtudunk rólad, húgi, akkor jövünk és szólunk – puszilt homlokon bátyám búcsúképpen.

-  Vigyázz magadra kislány! – tett hasonlóképpen a többi fiú is, majd elhagyták a szobát, ismét magamra hagyva engem, úgy, mint egy kalitkába zárt madarat. De ezúttal el tudtam nyugodtan aludni és senki sem zavart meg.

Chapter 3

Egy sötét, kietlen tájon tértem magamhoz. A körülöttem elterülő sík táj egy pontján halványan fénylett valami, s elindultam az irányába. Amikor odaértem a fényt kibocsátó kis üvegkupolához, amiben egy lebegő Angyal tollat láttam meg, aminek a színe nem a valós színét tükrözte. A toll szára a lehető legmélyebb fekete volt, amit életemben láttam, s a tollágak a végük felé kifehéredtek, olyanná, ami az eredeti színüknek kellene, hogy legyen.

A kezemet az üveg felé közelítettem és az egyre fényesebben ragyogott fel. A kupolát megérintve, lassan leemeltem onnan, s a toll felé nyúltam, ami még mindig saját tengelye körül lebegett, de ahogy hozzáértem, az a kezembe hullott. Ahogy a toll a bőrömhöz ért, emlékképek rohamoztak meg.

Gyönyörű virágos réten rohantam keresztül egy hullámos, szőke hajú nő karjaiba és úgy szorítottam, mint aki most találkozott vele hosszú ideje, s soha nem engedi el többet. Miközben szorosan öleltem a nő nyakát, valaki megérintette a vállamat, felnéztem rá és nagyapát pillantottam meg - akit 14 éves koromban veszítettem el. Ő jelentette számomra a legtöbbet V után. Apánk helyett, apánk volt, mert édesapánkat jobban lekötötte a helye a fő székek egyikében, mint tulajdon gyermekei -, de most hogy jobban megnéztem, sokkal fiatalabbnak mutatta magát, nem úgy, mint, amikor velünk volt. Ránéztem arra a nőre, akit öleltem, s ekkor tudatosult bennem, hogy Ő a nagymamám, csak neki is a fiatalabb mása…

Ahogy felegyenesedtem változott a kép. Egy családi vacsorán ültem, mellettem édesapámmal, s a kezünket összekulcsolva tartottuk az asztal alatt. Nem hallottam, hogy miről beszélünk, csak az eseményekkel voltam tisztában. Apám intett valakinek, aki kiszólt az ajtón, s rajta Ji Hu lépett be elegánsan felöltözve, kezében egy vörös selyem párnával. Odalépett apámhoz, átnyújtott neki valamit, felállt, s letérdelt elém. Szájáról tisztán le tudtam olvasni, hogy mit mond: Hozzám jössz feleségül? – Ekkor tudatosult bennem, hogy ezek emlékek, mégpedig édesanyám emlékei…

S megint változott a helyszín és idő. A szüleim szobája – tudatosult bennem. Lepillantottam a kezemre, amin ott virított édesanyám jegygyűrűje, amit olyan jól ismertem már. - Ezt a gyűrűt kaptam, amikor betöltöttem első életévemet. Minden Angyalnak van egy személyes tárgya, amit megbűvölnek az öregek, s ezzel tudunk lemenni a Földre minden lebukás nélkül. – Amin meglepődtem, az a kezemben (édesanyám kezében) tartott személy volt, V. Valamit gügyögött, s bekapta anya pólójának a szélét…

Ismét képszakadás. Egy sötét helyen találtam magam, már azt hittem, visszatértem a kiinduló pontra, de sajnos nem. Körülöttem holtestek hevertek szanaszét, s kíntól és fájdalomtól ordító Angyalok feküdtek, de ennél többet nem tudtam felfogni, mert váltott az emlék és az angyalok főtermében voltam édesanyám testében, s heves vita folyt valamiről. Az asztalokon szerteszéjjel tervrajzok terültek el mindenki előtt. Ránéztem az egyik tervrajz címére és rögtön felismertem: a Sötét Háború korában vagyok…

A kép változott. Hatalmas harcmező terült el körülöttem és a megsebesült Angyalokat ápoltam. Felpillantottam, s láttam a távolban, ahogy J-Hope egy szőke hajú Démonnal harcolt és a képességükkel egymást bombázták. J-Hope vízkristályokkal támadt ellenségére, de az a lángjaival megsemmisítette azokat, így hatalmas gőzt keltve a csatatérre. Később belátták, hogy ezzel nem jutnak előrébb, így ökölharcba kezdtek, de egyiküknek sem sikerült a másik fölé kerekedni. Ezután elvonta a figyelmem a közelemben lévő becsapódás, aminek már hangja is volt. Odanéztem, s a jól ismert szemekbe néztem bele, csak ez tele volt ridegséggel.

A Démonok Királya közeledett felém (anyám felé), aki kis üveggömböket képezve próbálta megállítani a felé közeledő alakot. De a Démon, mintha elnyelte volna azokat. Meg sem kottyant neki, csak jött és jött, elkapta anya nyakát, s ezt a fájdalmat még én is megéreztem. Fuldokoltam és semmit nem tudtam tenni a fojtogatok marok ellen…

Itt változott a kép és egy erdőben találtam magam. Ahogy felmértem a terepet, éreztem, hogy életveszélyben és ezen felül még tehetetlen is vagyok. Fölém ágaskodott a Démonok Uralkodója, s anyám testéről tépte le a ruhát cafatokba, majd mocskolta be testét. Édesanyám egészen a végéig ellenkezett, s ebben én is segítettem Őt, de az Ő ereje fel sem mérhető a testét leszorító alakéval. Küzdelme hiábavaló volt. Küzdési szelleme is egyre jobban csökkent, tudata teljesen megtört, feladott mindent, egy bábu volt…

A Démonok Királya, mint aki jól végezte dolgát felegyenesedett, felöltözött, s ráhajította anyu elernyedt testére a köpenyét és otthagyta Őt megalázva, lelkébe tiporva, egy magába roskadt, megerőszakolt nőként… s mindezt én is éreztem…

Lecsuktam a szemem, és amikor kinyitottam egy szobában ültem, s előttem apu térdelt, engem (anyát) vigasztalva. Tekintete lágy volt, bíztatta anyát és nem hagyta magára, de a kép megvillant és új helyszínen találtam magam. Egy szülőszobában kínlódtunk anyuval. Éreztem, ahogy folyik rólunk a veríték, a halálért könyörgünk, de kérésünket senki sem hallgatta meg.

A korteremben anyun kívül még három személy tartózkodott, apa, Jia, és egy nővér. Már órák óta vergődhetett anya, minden bizonnyal velem, de semmi jelét nem mutattam, hogy én világra akarok jönni. Küzdöttem a bennmaradásért. Ezt senki sem mondta, de tudtam, hogy ez így van. Azonban muszáj volt a világra hozniuk, mert édesanyám haldoklott, éreztem belül. Vért köhögött fel, teste önkéntelenül vergődött az ágyon, hiába is szíjazták Őt le.

Hosszú idő után a nővér, apám beleegyezésére felvágta édesanyám hasát, mert másképpen nem tudtak volna kiszedni anyámból. Nagy mennyiségű fájdalomcsillapítót kaphatott anya, mert alig éreztem, ahogy a kés felmetszi a hasam, vagyis anyu hasát. Minden olyan gyötrelmesen lassan telt, de a fájdalom annál nagyobb lett időről időre, amit már a fájdalomcsillapító sem enyhített.

Ahogy közeledtünk az emlékek hadán a jelen felé, úgy érzetem át egyre jobban édesanyám érzéseit. Újra átéltem vele a boldogságát, az eljegyzését, a kitartását, a szeretetét, a küzdelmét, a megtörését, a fájdalmát, a poklok porát. Bensőmben mindent éreztem, amit ő eddig élete során megélt. És mindezt egy emléken keresztül idézte fel bennem.

Boldog volt, amikor kiszedték belőle a csecsemő felem. Kérte, hogy rakjanak a karjai közé, hogy utoljára láthasson engem és fülembe suttoghassa, mennyire szeret… Engem, aki a halálát okozta... Mert, ahogy rám mosolygott, szemeit örökre lecsukta, s azóta sem nyitotta ki őket és nem is fogja.

Megöltem az édesanyámat. Én okoztam drága szeretet anyánk halálát... és mindezt eltitkolták előlem, sőt az összes Angyal előtt. Kizártnak tartom, hogy egy olyan fattyú, mint én vagyok, bárki orrára is kötötték volna. Apám, akiről kiderült, hogy nem is a vérszerinti apám, hazudott mindenkinek. Vagy mindenki hazudott nekem… már semmivel sem voltam tisztában, amit valaha is mondtak nekem…

Újra visszatértem a kietlen tájra, ahol elsőnek tértem magamhoz, s kezemből eltűnt a toll, helyette viszont édesanyám alakját pillantottam meg tőlem egy méterre. Kikerekedett szemekkel figyeltem halovány alakját és Ő is engem. Ajkai lágy, szeretetteljes mosolyra húzódtak, s kitárta karjait, amibe azonnal belevetettem magam. Zokogva borultam le elé, s Ő is követett le a földre és úgy karolt át, mint még eddig senki sem.

̶        Egyetlen kicsi lányom, ne sírj – simogatta hajamat és hátamat, így próbálva csitítani zokogásom.

̶              Én sajnálom… - sírtam bele anyu vállába.

̶              Erről nem te tehetsz drágám – vigasztalt megállíthatatlanul.

̶              De.. de én…

̶              Ssss... Ne okold olyanért magad, amiről egészen eddig fogalmad sem volt – fogta meg fejem, s törölte le csorgó könnyeimet. – Egy dologgal legyél tisztában. Te vagy életem legfontosabb fénye és természetesen a bátyád is.

̶              Ha én nem lennék, most is vele lehetnél… - folyt végig arcomon még egy könnycsepp.

̶      Ezt nem tudhatjuk biztosra, de ennek így kellett megtörténnie. Én örülök, hogy a világra hozhattam egy ilyen gyönyörű lányt, mint te – mosolygott továbbra is rám szeretetét sugározva. – De sajnos nem maradhatok itt sokáig...

̶              Ne menj még!

̶              Pár percünk van még, kicsim. Így is hatalmas árat fizettem azért, hogy itt lehessek most veled ezen a helyen.

̶              Hol vagy, ha nem itt?

̶              Örök nyugovóra tértem, mint az eddig összes odaveszett Angyal.

̶              De akkor most… mégis hogy lehetsz itt?

̶              Ez is csak egy emlékkép, amit beléd ültettem utolsó pillanataimban, mint amiket előzőleg adtam tudtodra.

̶              Lehetetlen…

̶              Sajnos ez így van, drágám. Más módot nem találtam arra, hogy megtudd az igazat. Apádban... vagyis Jongdae-ban kételkedtem, hogy valaha is a tudomásodra adja az igazat, de amint látom sejtésem beigazolódott.

̶              Honnan tudtad, hogy most van a megfelelő pillanat, hogy tudasd ezeket velem? – kérdeztem tőle, s kisebb szünetet hagyva válaszolt csak.

̶              Úgy időzítettem, hogy amikor élet-halál között lebegsz, akkor tudj meg mindent. Ekkor a legkeskenyebb a határ a valóság és a képzelet között.

̶              Vagyis most haldoklom – ekkor ugrott be, hogy mi is történt velem a valóságban. A behatolás, foglyul ejtették a többieket, a fluidum, a tőr…

̶              Sajnálom, nem tudtam másképp…

̶              Dehogy! Inkább örülök, hogy itt lehetek veled – öleltem még szorosabban magamhoz. – Szeretlek anyu!

̶              Én is kicsim, én is!

̶              Akkor tényleg nem tudsz visszajönni..?

̶              Nem – s alakja megfoszlott egy pillanatra. – Figyelj drágám! Az időnk a végéhez közeledik, de még rengeteg mondanivalóm van!

̶              Miért sürget minket az idő? – kezdtem pánikolni, hogy újra meg kell tőle válnom.

̶              Az életjeleid egyre biztosabbak – simogatta meg arcomat mosolyogva.

̶              De akkor el kell válnom tőled! – szorítottam meg karját.

̶       Neked élned kell, kicsim. Be kell teljesítened a végzeted. Győznöd kell minden élő érdekében! A helyes utat kell választanod! Meg kell erősödnöd! Meg kell találnod a szerelmet!

̶              Mégis mit kell megváltoztatnom?

̶       Minden ki fog derülni a maga idejében! Csak legyél önmagad, s a számodra megfelelő döntéseket hozd meg!

̶              Anyu, semmit sem értek! – kaptam a keze után, ami egyre csak távolodott, s halványodott.

̶              Sajnálom, többet nem tudok mondani! De neked menned kell, nem maradhatsz itt!

̶              Nem akarlak itt hagyni – könnyeim már patakokban folytak le arcom vonalán és egyre csak küzdöttem az ottmaradásom érdekében.

̶              Élned kell! Menj! – taszított rajtam egyet, s alakja eltűnt látómezőmből, helyét viszont felvette az egyre világosabb, majd a vakító fehér fény.